A balatoni építészet történeti öröksége – beszélgetés Wettstein Domonkossal (likebalaton.hu)

Wettstein Domonkos egyetemi adjunktus amellett, hogy a Balaton-rajongója, a balatoni építészet kiváló ismerője és kutatója. A tavi villaépítészet kezdeteiről, a jellegzetes épületekről, tervezőkről, a XX. századi változásokról, a tó partjának beépíthetőségi kérdéseiről beszélgetett vele Kovács Emőke, a Balaton történetével foglalkozó történész a likebalaton.hu oldalán.

‒ Amikor a huszadik század balatoni építészetét kutatni kezdtem, egyből kirajzolódtak azok a fordulópontok, amik a tóparti nyaralótelepek képeiben is tükröződnek. Ezek a fordulópontok a rekreáció felfogásának átalakulását követik, azt is mondhatjuk, hogy az építészeti formákban az adott korszak életformája jelenik meg.

A századfordulón még nehéz megkülönböztetni a balatoni villákat a Budapest környéki villaépítészettől. Bár a tóparti nyaralókat már ekkor is főként szezonálisan használták, szerkezeti kialakításuk és funkcionális elrendezésük a városi épületekkel megegyező volt.

Vaskos külső szerkezetek és összetett, reprezentatív térstruktúrák jellemzik, melyek az egész éves tartózkodást is lehetővé tették volna, épp ezért nem volt túl gazdaságos a felépítésük. A századforduló villaépítészetének még ma is állnak a szép példái Földváron vagy Bélatelepen.

A villaépítészet nem rendelkezett mélyre nyúló történeti hagyományokkal a régióban, nem voltak olyan helyi előképek, amelyek a funkció számára követhető formai megoldást adtak volna. Az ősközségek népi építészete pedig ekkoriban még nem adott közvetlen inspirációt a villák számára. Épp ezért más tájegységeket megidéző külső hatások érvényesültek, a külföldi utazások emlékeit használták inspirációként.

Elsősorban a hegyvidéki üdülés faépítészete jelenik meg a házakon, nem véletlenül szokták „svájci villaként” emlegetni a korszak épületeit. Számomra különösen érdekes a földvári kikötőben 1905-ben Ray Rezső és Zielinszky Szilárd tervei szerint épült Yacht Club épülete, amely már vasbetonból készült az ország első nem ipari funkciójú vasbeton épületeként, miközben megőrizte a faépítészeti formák jellegzetességeit is.

Ez a fajta anyagváltás az építészettörténetben ismert jelenség, elég csak az antik építészetben lejátszódó metamorfózisra gondolnunk, itt azonban a regionális építészetben hoz fordulópontot. Később, a XX. század karakteres balatoni formáit már a filigrán vasbeton szerkezetek innovatív alakításával komponálták a tájképbe.

‒ Hogyan változott a tavi épületek, nyaralók képe a két háború közti időszakban?
‒ A tóparti nyaralótelepeket bejárva láthatjuk, hogy a két háború közt parcellázott nyaralótelepek arculata jelentősen eltér a századfordulós villák kapcsán már említett jellemzőktől. Doktori kutatásomban fontos volt számomra, hogy ezt a kevésbé ismert időszakot is bemutassam, mivel ekkor indult el a regionális szintű építészeti gondolkodás a Balaton fejlesztésében.

A tópart szezonális civil társadalmára építkezve a régió önálló identitását keresték és a törekvések a regionális szintű építészeti koncepciókban fogalmazódtak meg. A régió értelmezése ekkoriban elsősorban az üdülőterületekre korlátozódott, az ősközségek építészetét nem érintette, de a fejlesztési és arculati kérdések szempontjából a tóparti építkezéseket egységesen szemlélték.

Azt gondolom, ekkor alakult ki az az erős balatoni karakter, amely a tóparti nyaralótelepeket a helyi jellemzők mellett ma is áthatja. Ez a karakter szorosan összekapcsolódik a tópart modernizációjával és a rekreáció modern, könnyedebb felfogásával. A korábbi korszakok reprezentatívabb villaépítészetével szemben ekkoriban kisebb telkeket alakítottak parcelláztak és egyszerűbb épületeket emeltek.

Ez az egyszerűség a funkcionális és a szerkezeti kialakításban egyaránt megjelent. Ennek okai elsősorban a gazdasági válságokra és az új építtető rétegek szerényebb anyagi lehetőségeire vezethetők vissza, de a nyaralás megváltozott életformája, felfogása is megjelenik a fesztelenebb formákban.

‒ Milyen stílusok érvényesültek 1945-ig a balatoni építkezésekben?
‒ A két világháború közti időszakot egyfajta stíluspluralizmus jellemezte. Nem csak a Balaton-partra volt ez jellemző, de a magyar, sőt a nemzetközi építészetet is az útkeresés időszaka jellemezte. Egymás mellett voltak jelen a historizáló, a népies és a „korszerű”, azaz modern törekvések. Ebből adódóan a korszak összképe elég heterogén, ami a Balaton-parton frissen formálódó nyaralótelepek arculatában a történeti előzmények hiányában még erősebben érvényesült. Ráadásul a tópart egyszerű kialakítású épületein jellemzően a tendenciák naiv átvételei érvényesültek.

A nyaralótelepek építészetét feldolgozó jelenleg is futó kutatásomban elsősorban azokkal az építészekkel foglalkozom, akik a balatoni építészet jellegzetességeinek megtalálásával és regionális szintű irányelvek, útmutatók kidolgozásával próbálták meg a tópart egységes arculatát kialakítani. Közülük is ki kell emelnem Kotsis Ivánt, aki műegyetemi professzorként Bogláron nyaralt, a Balatoni Intéző Bizottságban is szerepet vállalt, nevéhez fűződik számos nyaraló mellett a boglári katolikus templom és a tihanyi Limnológiai Intézet is, szabadidejében pedig a helyi kőműveseket képezte.

Balatoni munkássága alapján kidolgozhatóvá vált egy regionális tervezési modell, amely az épületek egyszerű, természetes kialakítását, az üdülés fesztelen funkcióját és az olcsó, gazdaságos építést helyezte előtérbe. A kutatás alapján elmondható, hogy ez a modell a későbbi korszakok alkotásaiban is éreztette hatását, ezzel a balatoni építészet korszakai közti kontinuitás is kirajzolódik.

Kotsis szemléletében viszont távolságot tartott a Balaton-felvidéki népi építészettől, mondván, hogy a vernakuláris – azaz a helyi anyagokat és hagyományokat felhasználó – építészet nem tud a nyaralás modern felfogása számára megfelelő térbeli keretet adni. Az 1930-as második felétől azonban felerősödtek a tájegységi népi építészet beemelését szorgalmazó kezdeményezések, amelyre válaszul Kotsis egy építészeti vitát szervezett, ennek azonban sajnos csak kevés írásos nyoma maradt fent. A turizmus érdeklődése is hozzá járulhatott, hogy az egyik első átfogó tájegységi népi építészeti kutatás is a Balaton-felvidéken indult el, amit a Balatoni Intéző Bizottság is támogatott.

‒ A második világháborút és a szemléletbeli változásokat követően milyen irányok érvényesülnek a balatoni építkezésben?
‒ A világháborút követően a Balaton-fejlesztés ügye sokáig háttérbe szorult, az 1950-es évek végéig csak kevés számú épület készült. Épp ezért a szocialista berendezkedés első éveit jellemző szocialista realista építészet csak kevés nyomot hagyott a tóparton.

A forradalmat követően 1957-ben elinduló regionális fejlesztés a szocreál ideológiai kényszerének a megszűntetésével esett egyidőbe, ezért az a fiatal generáció, aki a háború után kezdte a pályáját és a nyugati modern építészet vonzásában nőtt fel, a balatoni feladatokkal térhetett vissza a modern formákkal való foglalatossághoz. Mindez a tóparti környezetben egy felszabadult formai játékot és invenciózus szerkezeti kísérletezést eredményezett, amelyet a tóparti épületek a mai napig őriznek.

Kutatásomban a regionális építészeti stratégiákat vizsgáltam. Ezek egyrészt formálási kérdések, hogyan adaptálták a korabeli építészek a modern tendenciákat a táji környezethez, másrészt számomra fontos volt bemutatni azt is, hogy nem csak egyéni tervezési feladatokról van szó, hanem egy átfogó regionális tervről, amely több léptékszinten keresztül a táj, település és az épület léptékében tervezte meg a tópart fejlesztését. Ez lehetővé tette, hogy a táji értékeket megvédjék és a fejlesztéseket a települések jellegzetességeihez alakítsák.

‒ Kinek a nevéhez köthetők és mit tartalmaztak ezek a regionális tervek?
‒ A terv kidolgozása Farkas Tibor nevéhez fűződik, aki nem csak a Balaton-parton, de az országban is az egyik első főépítész volt. Az újjászervezett Balatoni Intéző Bizottság főmérnökeként pedig Polónyi Károly, a később afrikai tevékenységével nemzetközi hírnévre is szert tevő építész tevékenykedett. Az ő nevéhez fűződnek azok a jellegzetes strandépületek, amelyeket szűkös anyagi lehetőségek között a helyi anyagok és technológiák kreatív felhasználásával alakítottak ki. A fejlesztések sikerét mutatja, hogy Polónyi Károly tervei sikerrel szerepeltek a modern építészeti mozgalom, a CIAM 1959-es Otterlo-i konferenciáján, Farkas Tibor Balatoni Regionális Terve pedig 1965-ben elnyerte a Nemzetközi Építészszövetség, az UIA Abercrombie-díját.

A korabeli feljegyzéseket kutatva érdekes volt, hogy a nyugati építészek irigységgel szemlélték a szocialista keretek közt megvalósuló központi fejlesztés hatékonyságát az építészeti minőség terén. Kétségkívül a kezdeti években a rendszer nagy mozgásteret adott a szakembereknek, így a fejlesztés központi felhatalmazásához magas szintű szakmaiság is társult. Később azonban a gazdaság- és társadalompolitikai érdekek felerősödtek és a tópart egyre erőltetettebb modernizációját kívánták. A nagyléptékű későmodern épületek már nem tudták azt a színvonalat hozni, ami a nemzetközi építészet élvonalába emelte a Balaton-fejlesztést.

‒ Hogyan látja most a balatoni építkezéseket, miben lenne érdemes visszanyúlni a régi hagyományokhoz?
‒ Az életforma folyamatosan változik és ez az épületek átalakulásában is megmutatkozik. A négy évszakos tájhasználat új kihívások elé állítja a balatoni építészetet is. Ma már nem csak szezonális használatra terveznek, ami vaskosabb szerkezeteket, hőszigetelést és összetettebb térstruktúrákat igényelnek.

Míg korábban a nyaralóházak a minél fesztelenebb természetközelséget keresték, ma már egyre inkább egy szuburbánus családi házhoz hasonlítanak. Ez a kihívás az építészeti örökség megújításában is megmutatkozik. A XX. századi örökség kiemelkedő alkotásai jellemzően a szezonális használathoz kötődnek, amit filigrán szerkezeti és formai kialakításuk is tükröz. Az egész éves használathoz alkalmazkodó felöltöztetésükkel, hőszigetelésükkel épp azok a formai értékek vesznek el, amelyek egykor a nemzetközi élvonalba emelték őket.

Sajnos sok esetben nem látnak lehetőséget a gazdaságos megújításra, ezért inkább a bontás mellett döntenek. Ezzel együtt is fontos lenne megtalálni a kontinuitást a tópart építéstörténeti rétegei közt, és megőrizni a balatoni építészet egyszerűségét, természetességét. Ma már csak nagyon kevés épület áll az Abercrombie-díjas fejlesztés épületei közül, és egyedül a badacsonyi Tátika étterem épülete kapott műemléki védettséget. Épp ezért szeretném az épületeket a tágabb közönség számára is bemutatni, a balatoni építészet örökségében rejlő értékeket közvetíteni.

‒ A régmúlt időkben alkalmaztak szabályozásokat a balatoni építkezésekre vonatkozóan?
‒ A Balaton-part egy sajátos helyzetben lévő régió, összetett társadalmi háttérrel és érdekekkel. Azt gondolom, egy olyan több léptékszintű közösségi térként érdemes felfogni, ahol fontos, hogy az ősközségek, a nyaralók és az országos szintű érdekek összhangba kerüljenek. A regionális stratégiák kutatása közben eltérő korszakos modellek rajzolódtak ki az építésügyi-fejlesztési kérdések szabályozásában.

A két háború közt az erős civil társadalomra épülve egy alulról felfelé építkező modellben a Balatoni Intéző Bizottság, mint regionális szintű szervezet hangolta össze a különböző érdekeket. Ez a szabályozásban is megmutatkozott, mert a nyaralótelepek parcellázásánál vagy az új épületek engedélyezésénél az ősközségek, fürdőtelepek, valamint a régió képviselői is részt vettek az eljárásban.

Érdekesség még, hogy a Balaton-parton országos viszonylatban korán, már az 1930-as években regionális szabályrendeletet dolgoztak ki, ebben azonban viszonylag kevés olyan formai megfontolás volt, ami az épületek karakterének megfogalmazására vonatkozott. A településkép rendezésében inkább a korabeli építészek balatoni mintatervei voltak nagy hatással, amit az önkéntes tevékenységük révén széles körben propagáltak.

A háború előtt már felmerült egy egységes regionális terv koncepciója, amelynek a metodikáját alulról építkezve a helyi kezdeményezések alapján dolgozták ki, de a háború elsodorta a kezdeményezést. Ezután átfordult a perspektíva az 1960-as években a már említett regionális terv keretében egy felülről lefelé, azaz a nagytól a kicsi felé közelítő szemlélet érvényesült. A főépítész pozíciója is ezt fejezte ki, ez mégsem egy egyirányú rendszer volt, mert Farkas Tibor főépítész nagy hangsúlyt fektetett a helyi szempontok figyelembevételére. Az ő személye volt az építészeti kontroll garanciája, a fontosabb középületeket tervzsűrin bírálták el, az apró magánépítkezéseket pedig feszes heti menetrend szerint kontrollálták.

A főépítészség megszűntetése elég hamar a tájkép torzulásait eredményezte, egyrészt a zártkerti parcellázások elburjánzásával, másrészt a fejlesztések koordinálatlan beépítésével.

A cikk folytatása itt érhető el.